(1.) A magyar Szolidaritás (is) a tiltakozás szülöttje. Nem pusztán azért, mert évek óta és világszerte divat a „protest”, vagyis a tiltakozás. A magyar történelem utóbbi fél évszázada is protestekkel van tele. Az volt 1956, és bármennyire furcsa, 1968-ban az új gazdasági mechanizmus megszületése is. Azt követte, még ugyanabban az évben hazai filozófusaink és szociológusaink lázadása a Szovjetunió csehszlovákiai intervenciója miatt, majd a SZETA, később a demokratikus ellenzék megalakulása, a monori és a lakiteleki találkozó, vagy az MSZMP átvedlése MSZP-vé. Magát a rendszerváltoztatást is a protest hozta világra. Az azt követő – főként országgyűlési – választások is rendre az elégedetlenséget jelző tiltakozó szavazások voltak. 1990-ben az MSZP bukott nagyot, 1994-ben az MDF és koalíciója, 1998-ban az MSZP-SZDSZ-páros, 2002-ben a Fidesz-koalíció. (2006 kivételnek tűnik. A választókban éltek még az Orbán-család bányaügyei meg hegyaljai birtokügyei, nem felejtődött el Kaya Ibrahim és Josip Tot nevéhez kötött sajátos „üzlet”, meg az az indulatokkal teli fenyegetőzés, amit a TF-en tartott Fidesz-nagygyűlés sugallt.) 2010-ben aztán az MSZP-ből lett elege a magyar társadalomnak. A fokozódó terhek és a terjengő „lenyúlási” hírek okán is. A Fidesz-KDNP-koalíció mindeddig példátlan, kétharmados parlamenti többséghez jutott. Bár itt illik megjegyezni, hogy a szavazásra jogosultaknak csak a 47 százaléka szavazott rájuk. Ám bő egy évvel a választások után már sorra jelentkeztek a protestmozgalmak, a kevésbé támogatottaktól az EMS-en át immár a Szolidaritásig.